A ghosting nem HR-eszköz

A helyzet sokaknak ismerős lehet. Megpályázol egy pozíciót. Behívnak interjúra. Mosoly, kézfogás, "hamarosan jelentkezünk". Aztán telnek a napok, hetek. Frissíted az e-mailedet, nézed a spam szűrőt, próbálod nem magadra venni. Végül már nem is az állás érdekel igazán, hanem a kérdés: mi történt?

A ghosting nemcsak udvariatlanság, hanem kommunikációs kudarc, ami rombol. Önbizalmat, motivációt, hitet. Az álláskereső ilyenkor óhatatlanul magában kezdi keresni a hibát. Rosszat mondtam? Túl sok voltam? Túl kevés? Pedig a válasz gyakran sokkal prózaibb és kevésbé személyes.

A cégek oldaláról nézve a magyarázatok ismertek, túl sok jelentkező, túlterhelt HR, belső átszervezés, "majd később válaszolunk", ami végül valósul meg. Csakhogy attól, hogy egy jelenség gyakori, még nem lesz elfogadható. 

A hallgatás ugyanis üzenet. Csak éppen a legrosszabb fajta.

A ghosting egyik legnagyobb problémája, hogy lezáratlanságot hagy maga után. Az ember nem tud továbblépni, mert nincs mire pontot tenni. 

Ez különösen nehéz azoknak, akik amúgy is bizonytalan helyzetben vannak. Egy visszajelzés – még egy elutasító is – kapaszkodót adna. Tanulni lehetne belőle, így viszont marad a csend.

Az álláskeresés nem randiapp!

Egy cég kultúrájáról sokat elárul az is, hogyan bánik azokkal, akiket végül nem választ ki. Ha már az elején eltűnik, milyen lehet belülről?

Mit tehet az álláskereső? Először is, ne személyes kudarcként kezelje. A hallgatás legtöbbször nem rólad szól. Másodszor, érdemes egyszer – maximum kétszer – udvariasan rákérdezni. Ez nem tolakodás, hanem jogos igény. Harmadszor, nem szabad egyetlen lehetőségre feltenni mindent. A ghosting egyik tanulsága éppen az, hogy párhuzamosan kell gondolkodni, nem várakozó üzemmódban élni.

Végül egy gondolat a túloldalnak, a cégeknek: egy automatikus e-mail, egy rövid visszajelzés nem időpazarlás, hanem befektetés. Emberi gesztus. Olyan, amire emlékezni fognak, mégpedig jó értelemben.