Csendes válság, avagy miért tűnnek el a jó emberek? 1. rész
Van egy furcsa jelenség a munkahelyeken, amit mindenki lát, mégis kevesen mondják ki hangosan: a jó emberek egyszerűen eltűnnek. Nem drámai felmondólevéllel, hanem csendben, szinte észrevétlenül. Egy nap még ott ülnek a meetingen, másnap már csak egy "köszönöm a lehetőséget" üzenet marad utánuk.
A HR-es világ évek óta próbálja megfejteni, hogy miért hagyják ott a legjobb emberek a csapatukat. A válasz sokkal egyszerűbb – és kényelmetlenebb – mint gondolnánk: a csendes válság mindig a kommunikáció hiányával indul. Nem a fizetési csomagnál, nem a meetingek számánál és nem is a kávégép minőségénél, hanem annál az apró, láthatatlan pontnál, ahol egy munkatárs úgy érzi: "nem látnak, nem hallanak, nem számítok igazán."
A jó emberek nem tűnnek el, ha érzik, hogy értékesek.
A jó dolgozó ritkán panaszkodik. Ő az, aki megoldja. Aki viszi. Aki akkor is elvégzi, ha már a komfortzónáját rég elhagyta. Ez éppen ezért veszélyes, mert amikor elfárad, senki nem veszi észre. Csendben kezdi kerülni a pluszfeladatokat, csendben marad ki a beszélgetésekből, csendben húzza ki magát a projektből, amiben valaha örömmel dolgozott. És aztán csendben keres új munkahelyet.
Ez az igazi krízis. A halk, finom jelzések, amelyeket nem veszünk komolyan.
A vezetők gyakran ott követik el a hibát, hogy csak akkor kezdenek törődni a helyzettel, amikor már késő. A jó emberek ugyanis nem egyik napról a másikra adják be a felmondásukat. Ez egy folyamat. Egy lassú távolodás, ami megelőzhető lenne, ha időben, emberként szólítanánk meg őket.
A modern munkahelyen a megtartás kulcsfogalma már nem a bér, hanem a kapcsolódás. Nem a "motivációs tréning", hanem a beszélgetés. A vezetői jelenlét ma nem azt jelenti, hogy valaki mindig mindent látni akar, hanem azt, hogy ott van akkor, amikor számít. Figyel, kérdez, érdeklődik. És ami a legfontosabb: meghallgat.
Manapság a jó emberek nem eltétleül a feladat miatt maradnak egy munkahelyen, hanem a közeg miatt. Azért, amitől egy csapat CSAPATTÁ válik. Azért az érzésért, hogy amit csinálnak, az számít. Mert amikor ez elvész, nem a legrosszabbak állnak fel, hanem azok, akiknek még van energiájuk változtatni az életükön.
A csendes válság tehát nem felmondással kezdődik, hanem jóval előbb. Egyetlen fel nem tett kérdésnél, egy félresiklott kommunikációnál, egy olyan visszajelzésnél, amely sosem érkezik meg.
Mit tehet egy vezető?
Kezdjen beszélgetni. Nem ellenőrzésből, hanem érdeklődésből. Adjon visszajelzést. A jó munkára is. Engedje látszani, hogy fontos neki az ember.Teremtsen olyan közeget, ahol nem félnek megszólalni azok, akik számítanak.
A megtartás ma emberi kérdés. Egy olyan korban, ahol a technológia mindent leegyszerűsít, az emberi figyelem vált a legdrágább erőforrássá.