A minimalizmus paradoxona

Időnként az ember már nem tudja eldönteni, hogy valóban szereti-e a minimalizmust, vagy csak fél attól, hogy mit szólnának mások, ha hazavinne egy piros fotelt. A sorozat támogatója az Euro Mini Storage.

Évek óta azt halljuk, hogy a kevesebb több, és szabaduljunk meg a felesleges tárgyaktól, a túlzsúfolt terektől, a fölösleges vásárlásoktól. Legyen világos, legyen egyszerű, legyen letisztult. Ne birtokoljunk túl sokat, mert a tárgyak állítólag elveszik a szabadságunkat.

Ebben kétségkívül van igazság. Egy idő után tényleg elfárad az ember attól, hogy minden szekrényajtó mögött valami rég elfeledett tárgy várja, hogy egyszer majd hasznát vegyük. 

Ma már pontosan tudjuk, hogyan néz ki egy minimalista otthon. Bézs falak, világos fa, egyszerű vonalú bútorok, egyetlen növény a sarokban. A kanapén két párna, de lehetőleg ne legyenek túl színesek. A polcon három könyv, amelyek közül legalább kettőnek harmonizálnia kell a helyiség színvilágával.

Néha úgy érzem, a minimalista lakások nem is otthonok, hanem olyan helyek, ahonnan bármikor el lehet költözni anélkül, hogy bármi hiányozna. Talán éppen ez a probléma.

Az otthon nem feltétlenül attól lesz ideális, hogy minden tárgynak funkciója van. Nem minden fontos dolog használati tárgy. Egy régi fotó nem feltétlenül dekoráció. Egy kopott szék nem feltétlenül lecserélendő bútor. Egy könyvespolc nem attól értékes, hogy illik-e a fal színéhez, hanem attól, hogy milyen életet mesél el.

A minimalizmus egyik legnagyobb paradoxona éppen az, hogy miközben a kevesebb birtoklására ösztönöz, közben újabb és újabb dolgokat ad el nekünk. 

Talán nem is a minimalizmus gondolatával van baj, hanem, amikor kötelező stílussá válik.

Amikor már nem azért választunk egyszerű tárgyakat, mert valóban szeretjük őket, hanem mert azt gondoljuk, hogy egy modern, igényes embernek ilyenek között kell élnie. Amikor a színek túl soknak számítanak, a minták zavaróak.

Miközben az élet maga meglehetősen színes, zajos és rendezetlen. Talán ideje lenne visszaengedni egy kicsit az életet a lakásainkba. Nem kell mindent telezsúfolni, de talán nem kell minden tárgyat száműzni csak azért, mert nem illik egy magazin címlapjára.

Egy otthon nem kiállítási tér. Nem egy algoritmus számára készült háttér, és nem is bizonyíték arra, hogy mennyire tudatosan élünk. Van rá mód, hogy hosszabb-rövidebb időre egy miniraktárban tároljuk kedvenc tárgyainkat, mert hátha úgy döntünk egy szép napon, hogy mégis csak illenek a nappaliba.

Az otthonunknak lehetnek furcsa sarkai, túl nagy bútorai, össze nem illő székei és olyan tárgyai, amelyekről senki más nem érti, miért fontosak.

Lehet, hogy a valódi luxus nem az, amikor kevés dolgunk van, hanem amikor szabadon dönthetünk arról, hogy mi marad velünk. Akár egy piros fotel is, vagy háromféle színű kávésbögre.

(X)