A túlélés mesterei
Az aszály nemcsak az embereket és a növényeket állítja komoly kihívás elé, hanem az állatvilágot is. A klímaváltozás miatt egyre hosszabb száraz időszakok alakulnak ki a világ számos pontján, és az állatoknak alkalmazkodniuk kell a vízhiányhoz, a forrósághoz és a megváltozott élőhelyekhez. A természet azonban lenyűgöző túlélési stratégiákat alakított ki, egyes fajok szinte "élő víztartályként" működnek, mások viselkedésüket változtatják meg, hogy átvészeljék a száraz időszakokat.
A sivatagok lakói különösen jól példázzák az alkalmazkodás erejét. A teve talán a legismertebb ilyen állat. Púpjában nem vizet, hanem zsírt tárol, amelyből a szervezete szükség esetén energiát és kevés vizet tud előállítani. Emellett testhőmérséklete napközben jelentősen ingadozhat, így kevesebbet izzad, vagyis kevesebb folyadékot veszít. Orrjáratai pedig visszatartják a kilélegzett levegő nedvességtartalmát – a természet mérnöki csodája.
Az afrikai elefántok más módszert választottak. Rendkívül fejlett memóriájuk segít nekik abban, hogy akár több száz kilométerre lévő vízlelőhelyeket is megtaláljanak. A kutatók szerint az idősebb nőstények – a csordák vezetői – kulcsszerepet játszanak a túlélésben, mert emlékeznek azokra a rejtett vízforrásokra, amelyek korábbi aszályok idején már megmentették a csapatot.
Sok kisebb állat inkább az időzítésben találta meg a megoldást. A sivatagi rókák, rágcsálók vagy egyes hüllők nappal rejtőzködnek, és csak éjszaka indulnak vadászni. Így elkerülik a legforróbb órákat, amikor a legnagyobb lenne a vízveszteség. A kengurupatkány például szinte egyáltalán nem iszik: a táplálékából nyeri ki a szükséges nedvességet, ráadásul rendkívül hatékony veséi alig választanak ki vizet.
A madaraknál is megfigyelhető az alkalmazkodás. Egyes fajok hosszabb vándorutakat tesznek meg a szárazság miatt, mások a költési időszakukat változtatják meg. Ausztráliában bizonyos papagájfajok csak akkor kezdenek szaporodni, amikor elegendő eső esik, és biztosított az élelem. Ez az ösztönös "kivárás" növeli az utódok túlélési esélyeit.
A kétéltűek helyzete különösen nehéz, hiszen bőrükön keresztül könnyen kiszáradnak. Vannak azonban elképesztő túlélők. Az afrikai tüdőshal vagy egyes békafajok hónapokra a föld alá húzódnak, és nyugalmi állapotba kerülnek. Anyagcseréjük lelassul, mintha "alvó üzemmódba" kapcsolnának, majd az első nagyobb eső után újra aktívvá válnak.
Az alkalmazkodás azonban nem végtelen. A túl gyors klímaváltozás sok fajt már olyan tempóban érint, amelyhez nehéz evolúciós választ találni. Egyre több állat kényszerül új élőhelyre vándorolni, miközben a vízért folyó verseny erősödik. A tudósok szerint a következő évtizedek egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy mely fajok képesek lépést tartani a változásokkal.