Vannak reggelek, amikor az ember csak annyit tud kimondani: "kell egy kávé". Van, aki a kotyogós zörgésében talál békét, más a presszógép kattintásában hallja a civilizáció ígéretét. Bárhonnan is nézzük, a kávé ma is ugyanaz a "régi jó arc", aki idejében érkezik, és nem kér sokat, csak egy csészét és némi figyelmet.
Amikor a hőmérő higanyszála a nulla alá süllyed, sokan inkább a kanapét és a forró teát választják, mintsem a bakancsot és a hegyoldalt. Pedig a téli túrázás a természet egyik legkülönlegesebb arcát mutatja meg, ráadásul mentálisan is feltölt.
Van egy különös megnyugvás abban, amikor az ember dobozokba pakol. Nem feltétlenül azért, mert szeret rendszerezni, hanem mert a folyamat közben valami láthatatlanul is rendbe kerül a fejünkben. A sorozat támogatója az Euro Mini Storage.
A reggelek sokaknál egyfajta mini túlélőversenyként zajlanak, pedig lehetne másképp is.
Van valami különös varázsa annak, amikor újra ellátogatunk egy olyan helyre, ami valamikor fontos része volt az életünknek. Lehet, hogy egy régi iskola udvaráról, egy első munkahely melletti kis kávézóról, vagy épp a gyerekkor nyarait őrző nyaralóról van szó. Ezek a helyek többek puszta épületeknél és utcáknál, őrzik a történeteinket.
Az ősz sokuknak a borongós reggeleket, a rövidülő nappalokat és a vastag pulcsikba burkolózást jelenti. Ilyenkor jöhet a szürke kardigán, a fekete kabát, a barna sál, és a tányérunkon is egyre gyakrabban landol valami barna, szürke vagy krémszínű egytálétel. De miért kellene, hogy az évszak színei kizárólag a lehullott falevelekre emlékeztessenek.