Párizsnak ott az Eiffel-torony, Londonnak a Big Ben, Amszterdamnak azonban nincs egyetlen ikonja, mert maga a város az. A csatornák mentén sorakozó, keskeny, magas homlokzatú házak együtt alkotnak olyan látványt, amelyet a világon sehol máshol nem találunk.
Van az a mondat, amit egy építkezésen jobb soha nem hallani: "Én ezt így szoktam csinálni." És van egy másik, ami legalább ennyire veszélyes: "Ne aggódjon, jó lesz az úgy." Egy építkezés ugyanis nem az a hely, ahol érdemes vakon megbízni bárkiben. de az sem működik, ha az első naptól kezdve mindenki ellenség, akit számon kell kérni.
Az építőipar sokak fejében a kemény, számokból és határidőkből álló világ képét idézi fel. Kötbérek, alvállalkozói láncok, engedélyeztetési útvesztők. Pedig pont ez az a szektor, ahol az empátia hiánya a leggyorsabban és legdrágábban csap vissza.
Egy épület nemcsak a jelennek készül. Ott marad akkor is, amikor már rég más emberek lakják, más cégek működnek benne, más divatok határozzák meg a világot. Egy jó épület túlél egy korszakot, egy rossz viszont évtizedekig emlékeztet arra, hogy valamikor valaki fontosabbnak tartotta a gyorsaságot, az olcsóságot vagy a látványt, mint a minőséget.
Egy építkezésen a veszély nem mindig látványos. Nem feltétlenül egy magasból lezuhanó tárgy vagy egy felboruló munkagép jelzi, hogy baj van.
A felújítás általában egy ártatlan mondattal kezdődik. Mint például: "Csak a konyhát csináljuk meg." Aztán kiderül, hogy ki kell cserélni a vízvezetéket. A vízvezeték miatt fel kell bontani a falat. A fal mögött pedig ott van valami, aminek egyáltalán nem kellene ott lennie. És ekkor hangzik el az a mondat, amely minden felújítás rémálmának...